Sűrű erdő mélyén, hatalmas fáknak ölén,
Életre kelt egy kis fenyő, kit alig ért fény.
Pedig vágyott reá, s érezte szíve mélyén
Boldog akkor lehet csak, ha álma révbe ér.
Sűrű erdő mélyén ezért sírt, szomorkodott,
Meglátogatták őt őzek, nyulak, mókusok.
Hideg szél suhant át a gyenge kis fenyőfán,
Sok apró hópihe pihent meg minden ágán.
Szomorúan tűrte, s várta hogy jöjjön a fény,
Vaj’ beteljesül egyszer az óhajtott remény?
Igen, eljött a dél, s föléje ért a ragyogó nap.
Reá sütött a fény, mit annyira akart.
Ám a hó újra megeredt, hullott, csak hullott,
Hová lett az áhított fény, mely rá mosolygott?
Eltűnt, de jött a télapó, csilingelt a szán.
Meglátta a kis fenyőt, és így szólott hozzá.
Idehívtak engem őzek, nyulak, mókusok,
Ám fényt hozni tenéked biz’ én sem tudok.
Elviszlek magammal, hol örömmel várnak rád,
Hol gyermek szemek fénye csillog, ragyog reád.
Díszbe öltöztetnek, gyertyafények gyúlnak,
Csillagszórók szórják feléd sugarukat.
Mindenki boldog lesz, körbeállnak téged,
Szívükbe melegséget, örömet költöztet fényed.
