Megemlékezés Gyóni Géza életéről, munkásságáról

„…Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt.”
Az 1884. június 25. és 1917. június 25. között eltelt mindössze 33 esztendő Gyóni /Áchim/ Géza költő, újságíró rövid, ellentmondásos, megpróbáltatásokkal teli életútját foglalja magába, azt a bő három évtizedet, melyet az állandó útkeresés, az elismerésért folyó küzdelem, a kiszolgáltatottság, az élet igenlése, az I. világháború borzalmainak túlélése, a boldog családi élet utáni vágy jellemez.
A krisztusi korban, 33 évesen meghalni, épp a születése napján: a mennynek különös ajándéka! Mint ahogy különös az is, hogy műveiről és azok minőségéről sokan, sokféle véleményt alkottak. Írásaira hatással volt Ady Endre is, akinek verseivel a Nil álnéven alkotó Dapsy Gizella ismertette meg. Munkásságát, a hazai irodalomban elfoglalt helyét eltérő szempontok, egyéni ízlés alapján ítélik meg az irodalomkritikusok, azt azonban nem lehet tőle elvitatni, hogy hős volt, igazi útkereső, aki a magyar katonák háborús szenvedéseinek krónikásává vált.

 

Gyóni /Áchim/ Géza 1884. június 25-én született Gyónon. Neve – mint sok más költőé – írói álnév. Szülőfalujának nevét 1904-ben, első verseskötetének /”Versek”/ pozsonyi megjelenésekor vette fel. Édesapja Áchim Mihály, békéscsabai származású evangélikus lelkész, édesanyja Bekker Gizella, aki szintén evangélikus családból származott Pozsonyból. A gondtalan, boldog családi élet 1894-ben hirtelen tragikus fordulatot vett: a rettegett kór, a diftéria magával ragadta egyik testvérét, az akkor négyéves Ádámot, és ez a tragédia az édesanya súlyos elmebajához vezetett, mély depresszióba esett, kórházba került, ahol 1934-ben bekövetkezett haláláig ápolták. Géza tízéves korában maradt félárván, és Mihály nevű öccsével együtt nagybátyja, Áchim Ádám vette magához Szarvasra.
Az elemi iskola befejezése után – a Békés megyei rokonság segítségével – folytathatta tanulmányait Szarvason, az evangélikus gimnáziumban. Itt születtek első versei, a zsengék, amelyekből a legjobbak megjelenhettek a „Képes Családi Lapok”-ban. 1900-tól édesapja kérésére már a békéscsabai evangélikus gimnáziumban tanult, ahol diáktársai és tanárai is felfigyeltek költői tehetségére. A jeles érettségi után útja a pozsonyi teológiára vezetett, azonban verseskötetének megjelenése napján, 1904 januárjában szobájában pisztollyal szíven lőtte magát, ám életét meg tudták menteni, öngyilkossági kísérlete kudarcba fulladt. Mi késztette erre a borzalmas tettre? Okát a mai napig nem sikerült kideríteni, bár az ismerősök adósságokról, beteljesületlen szerelemről, féltékenységről suttogtak. Az eset következményeként viszont el kellett hagynia a pozsonyi főiskolát. Ez a váratlan sorsforduló az édesapát is megviselte, azonban belátta, hogy fia további életét inkább az írás határozza meg, mintsem a gyóni templomi igehirdetések, istentiszteletek. 1905 szeptemberétől jegyzőgyakornoki állást kapott Gyónon, és sikerült két dabasi lapot is indítania: az Alsódabas és Vidéke, majd két évvel később a Dabas és Vidéke szerkesztője lett. Ez utóbbi lapról a Gyóni Géza-kutató Sin Edit a következő véleményt fogalmazta meg:
„… változatos cikkei, érdekes, egyéni stílusa miatt még akkor is figyelemre méltó, ha a négytagú szerkesztőségnek sok mindenben alkalmazkodnia kellett a helyi úri közönség igényeihez.”
A következő évek a Budapesten már korábban megkezdett közigazgatási tanfolyam elvégzésével, állandó vívódással, kudarcokkal teltek, a tanfolyami záróvizsga is sikertelen lett. De nem adta fel, sorra születtek újabb és újabb versei, melynek eredménye az 1909-ben megjelent második verseskötete, a „Szomorú szemmel”. Milyen sokat elárul ez a cím!
Az annyira vágyott, hőn óhajtott elismerést a következő esztendő hozta meg: a Soproni Naplóhoz került, ahol végre teljes értékű emberként, munkatársként, felelős szerkesztőként vetette bele magát az írásba. Életének legboldogabb napjait töltötte itt, egy váratlan ismeretség hatására itt születtek legszebb szerelmes versei, amelyek az „Élet szeretője” című kötetben jelentek meg 1911 tavaszán. Azonban ez az esztendő sem telt tragédia nélkül, szeptemberben elveszítette édesapját, majd a soproni lapkiadás is megszűnt, így a költő újra állás nélkül maradt. Ebben a reménytelen, nyomorgó helyzetben érkezett meghívás a szabadkai Bácskai Hírlaphoz: Nádasy József szabadkai színigazgató színikritikusnak hívta, így 1913-tól a helyi újság mellett a színházi életről szóló lapot is szerkeszthette. Változatos munka, új szerelem, idilli hónapok következtek. A sors azonban ismét közbeszólt, az 1914 nyarán megkezdett háborús mozgósítás őt sem kerülte el, be kellett vonulnia. A szeretett asszonytól, az Ella-versek ihletőjétől, báró Rukovina Nándornétól való fájdalmas elválás, az otthontól való elszakadás ihlette a Cézár, én nem megyek című vers megírására. A költő augusztus 1-jén indult Przemyślbe , ahol az ottani erőd és a katonai vasút kiépítésén dolgoztak. Lelkileg-testileg megviselte a szigorúság, és a fizikai munka élményeiről a következőképpen írt levelében:
„Egy nagy kalapáccsal kell követ törnöm. A kőszilánkok hegyesek, nem verik ki a szememet, csak az arcomat csapkodják. Egy altiszt – sok pénzemben van – megkönyörül, kiveszi a kalapácsot a kezemből és egy lapátot ád helyette. Az összetört követ kell taligára raknom, a taligát egy másik tolja felém a hegyen. Mindig azt várom, hogy felébredjek. Olyan érzésem van, mintha Caligula rabszolgája lennék. Egy percre megáll kezemben a lapát….., végtelen keserűség fog el. De egy őrmester rögtön rám ordít: Nicht stehen! – és megy a rabmunka megállás nélkül.”
Az eddig szinte ismeretlen, alig 30 éves vidéki költő ebben a borzalmas világégésben találta meg egyéni hangját, katonaköltőként hitelesen, közvetlen tapasztalatok birtokában írta meg a bajtársak helytállásáról, szenvedéseiről, a kollektív és egyéni tragédiákról szóló verseit. Háborús verseskötete 1914-ben látott napvilágot, Lengyel mezőkön, tábortűz mellett címmel. A kötet népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy tízezer példányát azon nyomban elkapkodták, és a honoráriumból az eddig joformán nélkülöző költő még 5000 korona adományt is juttatott az özvegyen és árván maradtak javára.
1915 elejétől egyre több megpróbáltatás várt az erődben harcoló katonákra. Sok volt a halott, éheztek, az erődöt körülvevő ostromgyűrű minden eddiginél nagyobb szenvedés elé állította a belül maradtakat. Az erőd 1915 márciusában elesett, a védők megadásra kényszerültek, a mintegy száztízezer katona – Gyóni Gézával együtt – hadifogságba került. Az elszenvedett vereséggel kezdődött a költő keresztútja a Kálváriára, a hadifoglyok a Kijev-Moszkva-Alatír-Omszk-Krasznojarszk útvonalon haladtak a fagyos Szibéria felé. E szomorú menetelést az irodalomtörténészek a költő kálváriaútjának nevezik, utalva ezzel a Levelek a Kálváriáról című versciklusra, amelynek darabjai a keserves út egyes helyszíneiről adnak fájdalmas képet, tudósítást. Szenvedéssel, megpróbáltatással teli rab életének mindennapjait is megörökítette. „A versírás segített rajtam. Az volt a megmentőm” – írta egyik levelében. Ezeket a mindennapokat az 1915-16 között írt Rabságban című kötet darabjai őrzik.
Volt fogolytársa, Csiha Barna így emlékezett a költőről: „…Gyóni első pillantásra mogorva embernek látszott. Olyan csendre vágyó. Talán, hogy ne hallja az állandóan ismétlődő ajtócsapkodás süketítő zaját és a kiabálást, kerítette körül deszkákkal ágyát, mintegy külön szobát képezve magának. Ritkán mozdult ki a barakkból. Napjában sokat feküdt ágyán. S ha olykor magára maradt, verset írt: szakadt papírokra, kis cetlikre. Mindegy volt neki, csak írhasson.”
Krasznojarszkban, a tábor tiszti részlegének elkülönített barakkjában lakhatott és alkothatott, mivel korábban, még a przemyśli erődben Mihály öccse mint főhadnagy maga mellé vette tisztiszolgájaként, így együtt maradhattak a hadifogság idején.
Versei kézről kézre jártak a hadifoglyok között, akik több száz példányban másolták le azokat. Összesen 35 krasznojarszki költeménye maradt fenn. Legismertebb verse, a magyar háborúellenes líra sokat idézett klasszikusa, a 26 nyelvre lefordított Csak egy éjszakára…, amely 1934-ben elnyerte a Brit Irodalmi Társaság nemzetközi pályázatának I. díját.
Az 1917-es esztendő a fiatal költő életének utolsó hónapjait jelentette. Kaotikus állapotok uralkodtak a fogolytáborban, barátaitól sem érkeztek hírek, a kórházi kezelések ellenére Mihály öccsének egészsége is fokozatosan romlott, életét nem tudták megmenteni. Odalett a túlélés, a hazatérés reménye! A teljesen magára maradt költő hamarosan kórházba került, és pontosan a 33. születésnapján, a krasznojarszki hadifogolytáborban, elborult elmével halt meg. Mindössze alig néhány nappal élte túl testvére halálát.
Temetésére ünnepélyes szertartással került sor: a rézveretes, kék keresztekkel mintázott fakoporsójának fedelére belülről odaszegezték bajonettjét, betették ezüstfogantyús botját, s egy később remélt hazaszállítását megkönnyítendő, azonosítójegyként, egy hordóabroncsot húztak testére. Így temették el öccse friss sírhantja mellé. A hadifogoly-temető nagy részét beépítették, a fa sírkereszteket eltüzelték, a temető egy részén a Győzelem terét alakították ki a világháborús katonák emlékművével.

Gyóni Géza irodalmi örökségét méltóképpen ápolja és őrzi szülőföldje, ám Sopronban, Békéscsabán, Szarvason, Budapesten és a przemyśli erődben is emléktábla, valamint több bronzszobor őrzi a katonaköltő emlékét.

Batuskáné Kiss Katalin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük