Orosz Zoltánné: Több vagy, mint gondolnád

Fáradtan, nyúzottan indult ez a nap is. Ólmos percek teltek el, mire az első korty kávé elkezdte felpezsdíteni a fáradt agyamat. Napok óta gyötrődve tettem-vettem, eltelítették gondolataimat saját magam problémái.

Ez a nap sem indult másképpen. Minden nap ugyanabban a monoton mókuskerék üzemmódban zajlott. Minden rutinszerű volt. Tudtam mikor fog el újra a keserűség . Cikk-íróként dolgozom, kutakodom az interneten olyan sztorik után, melyekben benne lehet az a kis plussz, ami felvillanyozhatja a mai lét szürke emberét, ha még csak egy apró percre is, de elhiteti vele, hogy csodák léteznek. A mai felhozatal édes kevésnek tűnt, nem igen hittem benne, hogy valami használhatót ki tudok hozni. Felöltöztem, s magam is meglepődtem hirtelen ötletemen: útra keltem.

Oly régen volt már, hogy szántam magamra időt, arra, hogy megengedhessem a tétlen nézelődést, azt, hogy elmerüljek dolgokban. Most, szinte újnak hatott körülöttem a világ. Lassú sétámat egyszer csak keresztezte egy kislány. Karjában egy kiscicát szorongatott. Ahogy közelebb értem hozzájuk, a kislány hatalmas kékeszöld szemeivel nézett rám. Az a tekintet valamiért számomra nagyon furcsa volt. Mély, lélekig látó szemei voltak, s annyira bensőségesen figyelt, hogy meg kellett szólítanom őt, megkérdeztem merre jár, s ez a kiscica az övé-e. Kellemes kis vékonyka hangja volt, óvó féltő gonddal fogta a cicát. Elmesélte nekem már-már elcsukló hanggal, hogy nem olyan régen veszítette el szeretett kandúr macskáját, aki higgyem el, több volt egy kis állatnál. Barátok voltak, neki elpanaszolta mindazt, amit a felnőttek nem érthettek meg, teljesen más világ volt amiben ők ketten éltek.

Beszélgetésünk során megtudtam, hogy ez a gyermek olyan érzékkel viseltetik az állatok, s -most már bátran kijelenthetem – az emberek iránt, ahogy nagyon sok felnőtt ember nem. Elmondta, hogy érezték egymás minden rezdülését, tudták ki mikor szomorú, a cicája mindig megvigasztalta őt, s dorombolásával elűzte minden félelmét és fájdalmát. Édesanyjában még él ebből a gyermeki csodavilágból egy kicsi, és ő mindig elhiszi mindazt amit mesél neki. Ez a kislány bizony többet ért az életről, többet tud a láthatatlan lelki erőkről, mint oly sokan mások. Szavai bizonyossággal szolgáltak nekem arról, hogy amit a szemünkkel látunk az csak egy fikció, rengeteg más olyan dolog rejlik meg mögötte, amit az eszünkkel fel sem foghatunk. Mégpedig erre már jómagam is példákkal szolgáltam, de mindig elhessegettem a gondolatokat, hogy bizony csak beképzelek dolgokat. Ez a kisgyermek ébresztett rá erre, miszerint vannak álmai, furcsa dolgok,amikre bizony nincs ésszerű magyarázat: kedvenc macskája is meglátogatta őt álmában, végleg elbúcsúzott tőle, és ő másnap holtan találta meg a kis jószágot. Mesélt még a nagymamáról, aki szintén az álmokkal üzent neki, s ekkor értettem meg igazán, hogy a világ mégis csak több annál, mint ahogy megéljük,

Robotolunk, eltemetjük önmagunkat egy olyan téveszménybe, miszerint semmi más nem létezik, csak a komor valóság. Csak a saját dolgunkat érezzük a legfontosabbnak, felnőve már semmiben sem hiszünk, sokszor csak bántjuk egymást, indokolatlanul. Ennek a kisgyermeknek a csillogó szeme ébresztett rá igazán, hogy elfelejtünk hinni, elfelejtünk szívvel szeretni, s elfelejtünk élni.

Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, megsimogattam az apró kismacskát a karjaiban, s megkérdeztem, hogy kitől kapta. Lehajtott fejjel közölte velem, hogy találta, egy bokor aljában “sírt” szegény, mint ha rá várt volna. Ekkor tudtam, hogy ez minden bizonnyal így is lehetett.

Egész úton hazáig ez a kis történet kattogott a fejemben. Tudtam, hogy papírra kell vetnem. Nem a megszokott stílusú cikk született meg, de az emberi jóság, az igazi tiszta érzések kiveszőben vannak, és ez a gyermek még olyan tiszta lelkű, hogy példaértékű. Csak a világ ne rontsa el! Ne változtassa meg semmi, ne kezdjék őt mássá kovácsolni. Mert benne még él mindaz, amit mi az évek alatt elfeledtünk. Az igazi gyermek.

Mindannyian többek vagyunk, mint gondolnánk. Milliónyi lehetőség lapul bennünk. Álarcunk lesz az évek folytán, s a múltba vész az a benső tudomány, hogy bizony mi is csodát tudunk alkotni, mi is képesek lehetnénk egy olyan világot teremteni, mint egy gyermek, aki tiszta szívvel viseltetik minden élőlény iránt. Ő még most nincs tudatában annak, hogy sokkal többet ér, mint sejtené! A tiszta érzelem a kulcs! Keressük meg mi is, és bátran merjük használni is. Cikkem befejeztével hátra dőltem, s már egyáltalán nem azon töprengtem, hogy hány olvasója lesz, ki lesz az aki rákattint, hanem az üzenet fontosságán. Ha csak pár ember érti meg a lényegét, már megérte megírnom…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük