A völgy fehér hollója
Lidérces délibábok kereszteznek,
S követnek az ismeretlenbe.
Mérgező füstöt suttognak,
Álmok virágait elhervasztva.
Régen virágzó csemete,
Mára már csak száradó fenyves.
Rozsdás vassal megkötözve,
Áll kitaszítva a puszta tövében.
Messzeségben sok szép,díszes fa,
Egytől-egyig nemesi sarj.
Dolgozó nép fő célpontja,
E hely, mit úgy hívnak Tökéletességfalva.
Felszínes egy nemesség,
Hol az érzelemmentesség a legnagyobb cél.
Egy új világba ragadt társadalom,
Hol az eredetiség máglyára való.
Víz és gazdagság lepi el,
Az átokkal sújtott völgyet.
Tudatlanság, mint legnagyobb kincs,
Ajándék e boldogtalan népnek.
Más gondolkozási módot valló,
Sokak számára nem ide való.
Hontalanságra ítélt,
Magányos „alsóbbrendű” lény.
Eső és remény elkerüli
Az álmokkal teli fiatalt.
S a mérgező gáz lassan,
Ivódik bele csontjaiba.
Mássága átok fejére,
Csak bajt hozta a különcsége.
“Hisz az eredeti ötlet túl nagy falat,
Jó lesz a felszínes, sablonos munka.”
Arcát hideg szél karcolja,
Lelkét szétszabdalja.
Szavak sebeit tisztogatja,
Álmait szétszakítja.
“Hisz minek ide célok?
Gyerek kezébe nem valók.
Minek ide álmok?
Csak a baj van velük. Nem látod?”
Kietlen puszta,
Lakója már elhagyta.
Elhagyta a pusztaságot,
S a vele társuló “gondtalan” társaságot.