Magányosan vándoroltam akár
egy felhő a felkéklő égen,
kietlen hegyormokon,
zöldellő völgyeken keresztül,
míg-nem milliónyi virágba botlottam.
Vérvörös pipacsok a végtelen búzamezőben,
kecsesen ringva lejtik virágtáncukat.
Éj közeledtével csillagok gyúltak,
sárga fényár borította a menyboltot.
Pipacssorok tovább táncoltak,
s színaranyban pompázott a végtelen Tejút.
Lágy, éji szellő átölelve lengeti e lángoló mezőt,
hullámzó bársonyözönként pattognak
virágszikráid mint izzó vas a kohóban,
félek, tüzes lángja eléget.
Csak nézem a virágok vad táncát,
ámulatba ejtő e pazar kavalkád.
Amikor gondolataimmal magam vagyok,
rég elfeledett látomás felsejlik,
akkor e végtelen pipacsokkal
önfeledten, boldogan táncolok,
s e szürke, embertelen világot hátrahagyom.
Címke: N. Sebestyén Katalin
N. Sebestyén Katalin festményei
Hatalmas öröm számunkra, hogy legújabb tagunk N. Sebestyén Katalin nemcsak az írással, de a festészettel is foglalkozik!
Néhány festményét elhozta nekünk! Nézzétek meg! 🙂
N. Sebestyén Katalin
„Apró tüsszentéssel leszáll az alkony, a hold lusta felhőket terel, fekete szárnyait az éj kitárja, itt is, ott is pár csillag kitartó kíváncsisággal figyel.
Sötétség fátylán csendima toporog, az éjszaka kapuját sarkig kitárja.
Elmúltak a szép napok, éveim elszálltak. Mit tollammal e papírra karcolok, talán az égiekhez szól, s egy kislányról, ki boldognak született egykor.
Tudod, az élet eredendőn csodaszép, ezt beszélik róla, életünk pirkadatán sírva-ríva megszületünk, s ekkor még oly oktalanul…”
(Részlet: Irodalmi esszé életemről)