N. Sebestyén Katalin: Látomás

Magányosan vándoroltam akár
egy felhő a felkéklő égen,
kietlen hegyormokon,
zöldellő völgyeken keresztül,
míg-nem milliónyi virágba botlottam.
Vérvörös pipacsok a végtelen búzamezőben,
kecsesen ringva lejtik virágtáncukat.
Éj közeledtével csillagok gyúltak,
sárga fényár borította a menyboltot.
Pipacssorok tovább táncoltak,
s színaranyban pompázott a végtelen Tejút.
Lágy, éji szellő átölelve lengeti e lángoló mezőt,
hullámzó bársonyözönként pattognak
virágszikráid  mint izzó vas a kohóban,
félek, tüzes lángja eléget.
Csak nézem a virágok vad táncát,
ámulatba ejtő e pazar kavalkád.
Amikor gondolataimmal magam vagyok,
rég elfeledett látomás felsejlik,
akkor e végtelen pipacsokkal
önfeledten, boldogan táncolok,
s e szürke, embertelen világot hátrahagyom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük