…És szólt a költő:
Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszkető sugár –
S oszlik előtte lomha, sűrű fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.
Dérvert őszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszkető sugár amerre jár.
Kietlen tájon pásztortűz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen…
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom – nyájas szerelem.«
És szólt a költő:
Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakító fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szítja balgák lomha vérét.
Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdeső, esetlen szárnyasak.
Nézd, nézd, nyomába’ hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta –
Ma a dicsőség szárnyszegett koldusa.
De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentől lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik…
»Én fázom tőle« – szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költő:
Engemet hevít.