Hónap: 2020 június

Hering Vanda: Más akarok lenni

Saját világom betöltetlen marad,
elönt engem a bosszú, harag
hogy sohasem lesz teljes az élet,
amiben többször nem, csak egyszer élek.
Mi az ami hiányzik ebből?
Netán mire megöregszek eldől?
Nem várhatok rá tovább,
tudni akarom mi vár rám odaát.

Lesz ki meghallgatja dalomat?
Ki átkarolja az én karomat?
Vagy ezek csak papírba vésett szavak,
mik nem érnek egy garast?
Szívem a tiédtől távol marad,
mint szegény gyermektől a jó falat.

Nem akarom azt mondani,
hogy szavaim belém tudod folytani.
Mert oly nehéz arról mesélni,
milyen a megszokottól eltérni.
Más leszel-e mint a többi,
hogy csak te tudod magad lekötni?

Egyedül járok a reggeli napfény világában,
Homályos és zavaros jövőm irányában.
Tisztában vagyok azzal, hogy ki és mi vár?
Hiszen vannak céljaim, van ki már
el is hinné ez az ami engem illet.
Nem venném el senkitől ezt a hitet.

 

Hering Vanda ezzel a versel a Szárnyalj Velünk! 2020-as Irodalmi Pályázaton az Ifjúsági kategóriában második helyezést ért el!

Tűz Dorina: A völgy fehér hollója

A völgy fehér hollója
Lidérces délibábok kereszteznek,
S követnek az ismeretlenbe.
Mérgező füstöt suttognak,
Álmok virágait elhervasztva.

Régen virágzó csemete,
Mára már csak száradó fenyves.
Rozsdás vassal megkötözve,
Áll kitaszítva a puszta tövében.

Messzeségben sok szép,díszes fa,
Egytől-egyig nemesi sarj.
Dolgozó nép fő célpontja,
E hely, mit úgy hívnak Tökéletességfalva.

Felszínes egy nemesség,
Hol az érzelemmentesség a legnagyobb cél.
Egy új világba ragadt társadalom,
Hol az eredetiség máglyára való.

Víz és gazdagság lepi el,
Az átokkal sújtott völgyet.
Tudatlanság, mint legnagyobb kincs,
Ajándék e boldogtalan népnek.

Más gondolkozási módot valló,
Sokak számára nem ide való.
Hontalanságra ítélt,
Magányos „alsóbbrendű” lény.

Eső és remény elkerüli
Az álmokkal teli fiatalt.
S a mérgező gáz lassan,
Ivódik bele csontjaiba.

Mássága átok fejére,
Csak bajt hozta a különcsége.
“Hisz az eredeti ötlet túl nagy falat,
Jó lesz a felszínes, sablonos munka.”

Arcát hideg szél karcolja,
Lelkét szétszabdalja.
Szavak sebeit tisztogatja,
Álmait szétszakítja.

“Hisz minek ide célok?
Gyerek kezébe nem valók.
Minek ide álmok?
Csak a baj van velük. Nem látod?”

Kietlen puszta,
Lakója már elhagyta.
Elhagyta a pusztaságot,
S a vele társuló “gondtalan” társaságot.

Antal Emese Enikő: Drága Zongorám

Zene hangjai törték meg figyelmem,
S megszűnt minden, mi valaha létezett.
Gondok, bajok, rémek mind tovaszállnak,
Csak had halljam még egyszer, utoljára!

Ó, be gyönyörű, csodálatos e hangszer!
Színe halvány, hangja soha nem hagy el,
Minden billentyűje egy igazi kincs,
Emlékezetemben örökké izzik.

És ím! felcsendül az ismerős akkord,
S vele együtt az egész világ dalol.
E világ bánatnak többé helyt nem ad,
Amíg drága Zongorám nékem te vagy!

Antal Emese Enikő: Nézd

Nézz bele a kristálygömbbe,
Mondd csak, mit kapsz vissza tőle?
Magad látod, mint felnőttet,
Ki már élt nehéz időket.
Vagy netalántán mást látnál?
Egy árva kisgyermek álmát:
Apró szütyőjével vállán
A szüleivel dalt kántál.
De az csak valótlan álom,
Nem mutathat valóságot,
S habár elönt a mámor,
Az még mindig csak egy álom.
Nézd, mit mutat a gömb neked,
Múltad, jövőd látod benne.
Te voltál az a kisgyermek,
Te lehetsz majd az az ember.
De nézd! ez a kép változik!
Másfajta képeket hoz ki
Most magad látod távozni,
Magad láthatod zokogni.
Megszületni, majd meghalni,
Barátokat cserbenhagyni,
Egy kis segítséget adni,
Mindenekkor jó maradni.
És habár ez megrémíthet,
S e terhet magad kell vinned,
Nézd csak! Magadban kell hinned,
Majd dönts jól: ez a te kincsed.

Papp Viktória: Reményteli ábránd

Félelmetes, reményekkel teli ábránd,
Tudatlanság miben élünk.
A képzelet, egy gyönyörű látvány,
Ismeretlen, mitől félünk.

Ha valaki intene, s szólítana:
Lásd meg, mi vár rád!
Azt mondaná, menj el jobbra,
Mennél-e, vagy maradnál?

Tudatlanság, félelem mehetsz,
Nincs szükség rád többé!
Elmúlik, midőn felnevetsz,
Így válik hát köddé.

Kis kertemben szép virágok,
Konyhában a család zaja,
Nincs más mire így vágyok
Szívemet a szeretet lakja.

Éjjel álomból felriadva zokogás
Mellettem, egy lélek keltett fel,
Nem tudnék elképzelni soha mást,
Egy lélek, ki felér a mindennel.

Felébredtem mély álomból,
Mint medve tavasszal,
Van az, ki minden rosszat kárpótol,
Ki ha el akarsz menni, marasztal.

Érték melyet nem veszünk észre,
Boldogság veszi kezdetét,
Rádöbbensz mi fontos…végre,
Minden napban van remény.

Papp Viktória ezzel a versel a Szárnyalj Velünk! 2020-as Irodalmi Pályázaton az Ifjúsági kategóriában harmadik helyezést ért el!